Visszaemlékezések  - az Országos Atomenergia Hivatal  (elődje) megalakulása 50. évfordulóján:  

 Veres Árpád

(1954-1959 között az MTA Központi Izotóp Bizottság munkatársa, 1959-1967 között az OAB Izotóp Intézet műszaki igazgató-helyettese, 1967-1977 között az MTA Izotóp Intézet tudományos igazgató-helyettese, 1978-1987 között az MTA Izotóp Intézet igazgatója, 1988-1991 között az intézet tudományos igazgatója és főigazgató-helyettese)

Az OAB létrehozásának előzményeihez tartozik, hogy 1954 februárjában a Szovjetunió Tudományos Akadémiája összehívta a szocialista országok akadémiai elnökeit egy megbeszélésre, amelyen bejelentették, hogy a Szovjetunió radioaktív izotópokat tud adni a tudományos kutatásokhoz. Hazajövetele után Rusznyák István, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke ráírta egy elnöki jegyzettömb lapjára, amit rendszerint használt: „Osztrovszki elvtárs, kezdjük el Magyarországon a radioaktív izotópokkal a kutatást!”. Osztrovszki György volt akkor az Akadémia főtitkára, aki ráírta erre a cetlire: „Lássa Hajós elvtárs!” Hajós akadémikus, matematikus volt a matematikai és fizikai osztály titkára ( a mai osztályelnöknek megfelelő funkció). Ő is ráírt a cédulára: „Lássa Balázs elvtárs!” Balázs János volt ennek az osztálynak a szaktitkára, aki tovább szignálta a cédulát: „Lássa Veres elvtárs!” Én voltam akkor ennek az osztálynak a fizikus szakelőadója.

Először is egy bizottságot kellett létrehozni, mivel ez sugárveszélyes anyag, s így csak olyan szakembereknek lehet odaadni, akik ehhez jól értenek, nehogy a környezetükben és magukban is kárt tegyenek. Ezért azt a feladatot kaptam, hogy járjam végig az akkor ehhez értő szakembereket és kérjem ki a véleményüket, lementem Debrecenbe Szalay Sándor professzorhoz, aki Rutherford-nál tanult és jól tudta, hogy mi a radioaktív anyag. Ő a következőket mondta:”Tudja mit Veres kollega? Az oroszoknak nincs radioaktív izotópjuk, a nyugatiak nem adnak. Ha nincs izotóp, nem kell izotóp bizottság sem.” Megkértem: „Írja le Professzor úr!” Ő leírta és elhoztam.

Elmentem a Központi Fizikai Kutató Intézetbe a Jánossy Lajos – Kovács István kettőshöz. Nekik is előadtam az Akadémia elképzelését az izotóp bizottságról. Azt mondták, hogy nem ezt kell tenni. Mondtam, írják le a javaslatukat. Leírták, hazavittem. Elmentem még Straub F. Brúnóhoz és más intézetekbe is. Végül az összegyűjtött véleményeket átadtam Osztrovszki Györgynek. Az Akadémia akkori főtitkára végignézte a papírokat, és azt mondta: „Szalay nem ért egyet a bizottsággal, kihúzzuk a bizottságból. Jánossy és Kovács is mást akar, őket is kihúzzuk”. A Bizottság elnöke Straub F. Brunó akadémikus lett, aki akkor a SOTE orvos-vegytani intézetének vezetője volt és biológiai kutatásaihoz akart radioaktív izotópokat felhasználni. A bizottság tagjai voltak Vándor Ferenc, az Uzsoki kórház radiológus főorvosa, Bozóky László, a KFKI sugárvédelmi osztályának vezetője és az Országos Onkológiai Intézet radiológus szakértője. Részt vett a bizottságban Orbán György, a Budapesti Orvostudományi egyetem röntgenfizikai intézetének vezetője, Ernst Jenő a Pécsi Orvostudományi egyetem biológiai intézetből és Gáspár László az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézete osztályvezetője. Ez a szakbizottság 1954 márciusában-áprilisában alakult meg és én lettem a bizottság sugárfizikusa. Feladatom volt az igények összegyűjtése. Szalay professzor rögtön rendelt 100 millicurie kobaltot azzal, hogy „úgysem fogják ezt leszállítani a Szovjetunióból”. Ezen kívül még rendeltek négy helyről különböző foszfor-készítményeket. A szakbizottság áttekintette az összegyűjtött igényeket, amelyeket egyetértésükkel a Külkereskedelmi Minisztériumon keresztül kiküldtük a Szovjetunióba. A szállítást szeptember 15.-re igazolták vissza. Ekkor összeült újra a szakbizottság, hogy megbeszéljük a szállítmányok fogadását. Miután a diplomatémám a kozmikus sugárzással volt kapcsolatos és Osztrovszki Györgytől kaptam két nyugati szakkönyvet, kiszámítottam, hogy a kobaltforrást 150 kg-os tokban kellene szállítani. Orbán professzor azt mondta, hogy ez marhaság, nem lesz a szállítmány 15 kg sem. Amikor megérkezett az izotóp, kimentünk a repülőtérre Bozóky professzorral és kiderült, hogy 150 kg-os tokban érkezett. Osztrovszki György akkor azt mondta: Orbán nem ért az izotópokhoz, Veres ért az izotópokhoz, ő lesz a Bizottság szakértője. Így már november 24.-től tudományos munkatársként dolgoztam a bizottságban, amely a Magyar Tudományos Akadémia Központi Izotóp Bizottsága nevet viselte.

Ez a Bizottság működött 1954-től 1956 januárjáig. Akkor, 1956, január elején, kaptam egy telefont Szabó Ferenctől, aki közölte velem, hogy megalakult az Országos Atomenergia Bizottság (OAB), amelynek a Minisztertanács ipari osztályának helyettes vezetőjeként ő lett a titkára és szeretne velem beszélni. Az OAB elnöke Hidas Antal miniszterelnök helyettes volt. Le is ültünk és Szabó Ferenc elmondta, hogy ő látja el az OAB titkáraként a szervezési feladatokat. Elmondtam, ami őt érdekelte, hogy hogyan működött addig az Izotóp Bizottság az elmúlt két évben és az Akadémiától a Központi Izotóp Bizottság átkerült az OAB-hez és ebből alakult meg az Izotópalkalmazási Szakbizottsága. A Szakbizottság elnöke továbbra is Straub F. Brunó volt.

Csak érdekesség kedvéért említem meg, hogy milyenek voltak az akkori körülmények. Az összegyűjtött igényeket elvittem Osztrovszki főtitkárhoz, aki azt mondta, hogy „Hívd fel a külkerben Incét, hogy juttassa ki az igényeket a Szovjetunióba.” Én nem tudtam, hogy ki Ince. Felhívtam, mondták, hogy nincs bent. Hogy-hogy mondtam én, nem fél kilenckor kezdenek? A titkárnő nem tudta, hogy ki az, aki felelősségre vonja a miniszterhelyettest. Azt mondta, hogy visszahívnak. A visszahívásra elmondtam, hogy az izotóp-igényt ki kellene juttatni a Szovjetunióba. Mondta, hogy küldjem át az összegyűjtött igényeket és akkor ki is küldték. Az Akadémián később derült ki, hogy nincs rá fedezet. Három millió forint kellett volna, ami akkor nagyon nagy pénz volt. El kellett menni a Pénzügyminisztériumhoz pótigényért. Nagy cirkusz volt. A rendszer akkor az volt a minisztériumok között, hogy az osztályvezető az osztályvezetővel, főosztályvezető a főosztályvezetővel, miniszterhelyettes a miniszterhelyettessel tárgyalt. Ez rám nem vonatkozott, mert én sugárfizikus voltam, ezt nem tudták hova tenni és így mindenki tárgyalt velem. Így jutottam el a Pénzügyminisztérium megfelelő főosztályához az Akadémia pénzügyi főosztályvezetőjével, aki magával vitt, hogy itt a főbűnös, aki az igényeket kijuttatta. Azokat azonban nem ez érdekelte, hanem, hogy mi is az a sugárzó anyag. Tartottam nekik egy félórás szakmai tájékoztatót és végül mondták, hogy rendben van, megadták az Akadémiának a szükséges összeget.

Az első szállítmányban kobalt-60 és foszfor-32 izotópok a debreceni Atommagkutató Intézet és a Kossuth Lajos Tudományegyetem Fizikai Kémiai intézete részére érkeztek. A radioaktív izotópok egyik első hazai orvosi alkalmazásai a pajzsmirigy vizsgálatok voltak, amelyhez jód-131 izotópot kellett rendelni. Az akkori méréstechnikával a pajzsmirigy vizsgálatokhoz 30 mikrocurie jód kellett. A martonvásári kutatóintézetben radioaktív foszfort használtak a növénynemesítéssel kapcsolatos felszívódási vizsgálatokhoz. Egy további alkalmazás a biológia területén volt, a pécsi Biológiai Intézetben, ahol élettani vizsgálatokhoz nátrium-24 izotópot használtak, ami egy 15,4 órás felezési idejű, nagyenergiájú gammasugárzó izotóp. Az első vizsgálatokhoz én mentem Pécsre. Nem csak azért kellett mennem, hogy sugárvédelemre tanítsam a kutatókat, hanem azért is, hogy az alkalmazás során úgy alakítsák ki a műveleti folyamatokat, hogy ne történjen sugárszennyeződés, amiből aztán helytelen következtetéseket vonhatnak le. A Szakbizottság szaktanácsadóinak az is feladatuk volt, hogy járják az intézményeket és tanítsák a helyes és biztonságos alkalmazást. Én magam nagyon sok helyre elmentem.

Az első igényeket olyan szakemberek adták meg, akik többé-kevésbé tudták, hogy miről van szó. Aztán, már olyanok is igényeltek, akik nem nagyon tudták, hogy mit, mennyit, hogyan rendeljenek és alkalmazzanak. Furcsa esetek is előfordultak. Külföldön akkor az orvosoknál divatos eljárás volt, hogy a bélrák kezelésére a szervezetbe kolloid arany izotópot jutattak. A kolloid arany a bélfalon a rákos sejteket megsemmisítette, mert azok érzékenyebbek a sugárzásra, mint a normális sejtek. Magyarországon is alkalmazni akarták ezt az eljárást. Eljött hozzám az illető orvos professzor és mondta, olvasta valahol, hogy hány röntgen egységű sugárzást kellene a bélfalra leadni. Ebből én kiszámoltam, belső dózisszámítások alapján, hogy 300 millicurie kolloid aranyra van szükség. Az arany kolloid formában volt, hogy ne szívódjon fel más szervekben. Akkor havonta egyszer érkezett a Szovjetunióból szállítmány. A prof azt mondta, hogy az eset nagyon sürgős. Ezt a szállítási rendszert azonban nem lehetett megváltoztatni. Ezért azt tanácsoltam, hogy ha van olyan ismerős, aki el tudja intézni, ha valahol nyugaton éppen gyártanak a napokban ilyen izotópot, és el tudják szállítani, akkor hajlandóak vagyunk azt fogadni. Elintézték és két napon belül beérkezett a szállítmány, 600 millicurie kolloid aranyizotóp. De még a megrendelés előtt, mikor azt mondta a prof, hogy neki ez a radioaktív kolloid arany kellene, én rögtön felhívtam a figyelmét, hogy ez egy olyan radioaktív izotóp, amely rövid a felezési idővel elbomlik. Hiszen az arany az egy nemes fém mondta nekem. Igen-igen, mondtam én, de ez annak egy radioaktív izotópja, a 198-arany, amelynek a felezési ideje 2,7 nap. Ezt aztán nem tárgyaltuk tovább. Amikor aztán megjött a dupla mennyiségű szállítmány, a felét beadta a betegnek, a másik felét eltette. Egy idő múlva szólt nekem, hogy én őt becsaptam. Hogy-hogy? Kérdeztem. Elmondta, hogy eltette a maradék aranyat, azóta már hat nap eltelt és az anyagnak már a negyedrészére kellett volta fogynia, ha ilyen gyorsan feleződik, de a maradék még mindig ugyanannyi. El kellett neki magyaráznom, hogy a radioaktív arany mennyisége a készítményben kevesebb, mint 5 mikrogramm.

Az ilyen okok miatt volt szükség egy olyan bizottságra, amely először meggyőződött arról, hogy szakmailag értelmes-e az igény és értenek-e hozzá az igénylők. Ez után került sor arra, hogy a szaktanácsadók kimentek a helyszínre és elmondták, hogy a laboratóriumban ezt hogyan kell kialakítani, mi az, ami nem felel meg a követelményeknek. Ez volt az Izotópalkalmazási szakbizottság szaktanácsadóinak másik feladata.

Itt is voltak különböző problémák. A KFKI fel volt mentve a szakbizottsági véleményezés alól, mivel rendelkeztek a szükséges szakismeretekkel. A debreceni Atommagkutató Intézet igazgatója Szalay Sándor folyamatosan protestált az OAB Titkárságánál, hogy ők is kapják meg ezt a felmentést, mivel náluk is vannak olyan jó szakemberek, mint a KFKI-ban. E közben történt az, hogy a KFKI feladott egy rendelést, amit én továbbítottam, mert a KFKI rendeléseit nem kellett a Szakbizottság keretében megtárgyalni. 1 gramm kalifornium-252 izotópot rendeltek. Visszajött a rendelésre adott angol válasz, amely úgy szólt, hogy „1 gramm kalifornium a világon nincs, de ha lenne is, valószínűleg nem tudnák megfizetni!”. Mikrogramm mennyiségben hirdették (ez mai áron is: 4250 Euro/µg). Utánaszámoltam, hogy akkor, hogy ebből 30 milligramm 10¹¹-es neutronforrás lenne, ami egy kisebb atomreaktornak felelhetne meg. Ezek után kitört a botrány és olyan döntés született, hogy a KFKI igényeit is Szakbizottság elé kell vinni.

E rendelkezés megszületése előtt volt még egy probléma. A KFKI elküldött a Szovjetunióba 2x2 gramm helyett 2x2 kilogramm plutóniumra, és 250 gramm helyett 250 kilogramm urániumra vonatkozó igényt. Amikor hozzám is eljutott a már kiküldött igény, felfedeztem a hibát. Szóltam a KFKI munkatársainak és a Szovjetunióba is kiküldtem egy módosító papírt, de az nagyon lassan jutott el a címzetthez. Kökény Mihály, az OAB titkára éppen akkor utazott a Szovjetunióba az ottani Atomenergia Bizottsághoz. Kint szóltak neki, hogy nagynak találják ezt a két értéket, meg kellene indokolni, hogy mihez kellenek ezek a mennyiségek. Kökény Mihály hazajövetele után egy héttel én utaztam tételegyeztetésre a moszkvai külkereskedelmi kirendeltségre. Kökény azt mondta nekem, hogy a KFKI rendeléssel valami zavar van, de, ezzel ne törődjek. Mondtam, hogy akkor ezzel nem foglalkozom. A helyzet azonban úgy alakult, hogy a moszkvai kereskedelmi kirendeltségre érkezett Varga Edit, Kökény felesége is, aki akkor a Kőbányai (Richter) Gyógyszergyár igazgatója volt. A kirendeltségen szervezetek egy látogatást Varga Edit számára a Szovjetunió Atomenergia Bizottságához is, s ő megkért, hogy szakemberként kísérjem el. Szívélyesen fogadtak bennünket, de a látogatás során megint felvetették a két kiugró igényt, én meg rögtön javítottam a kilogrammokat grammra. Mindent elrendeztünk, a szovjet partnerek megnyugodtak. Otthon aztán balhé lett belőle. Az úti beszámolómban szerepelt ez a tételjavítás is, meg Varga Edit is elmondhatta a férjének. A lényeg az, hogy Kökény behivatott és letolt, mint a pengős malacot. „Megmondtam magának, hogy a Szovjet Atomenergia Bizottsághoz ne menjen!” – hányta a szememre. Mondtam, hogy én ehhez tartottam magam, de a Varga Edit kívánsága volt, hogy kísérjem el. „Neki sem volt ott semmi keresnivalója!” – mondta mérgesen. Úgy érezhette, hogy csorba esett a tekintélyén, mivel ő nem tudta rögtön kijavítani azt a hibát, amit Veres kapásból elintézett.

Kökény tényleg nem volt egy könnyű ember. Én a minisztériumokban ismerős voltam, mert az izotóp igények és alkalmazások ügyében az ipar és a mezőgazdaság szakembereivel is sokszor kerültem kapcsolatba. Kökény Mihályról ezekben a körökben azt lehetet hallani, hogy asztalborogatós típus volt. Hirtelen haragú ember, nehéz volt vele kijönni. Négy különböző miniszterhelyettesi funkciót töltött be mielőtt az OAB-be került. Mikor később valamelyik szakminisztériumban miniszterhelyettesként említettem Kökényt, azt mondták „a csudát miniszterhelyettes, csak az OAB titkára!” (egyébként tényleg miniszterhelyettesi besorolásban volt).

Az első alkalmazási területek között volt az ipari radiográfia is. Csepelen rövidesen nagy tekintélyre tettek szert ezen a területen. Komoly izotóp laboratórium fejlődött ki, amelyhez az OAB sok támogatást adott. A laboratórium vezetője, Réti Pál nagytekintélyű szakember volt és így sok mindent el tudott érni. Megkereste például Jánossy professzort, mint az OAB alelnökét, hogy szüksége lenne egy cézium-137 sugárforrásra a radiográfiás vizsgálatokhoz. Jánossy magához rendelt és azt kérte, hogy nézzek körül Magyarországon, és mindenképen szerezzek egy ilyen forrást a csepelieknek. Én körülnéztem és találtam is egyet a KFKI-ban, ahol Jánossy volt az igazgató. Elvettem a forrást a KFKI-tól és átadtam a csepelieknek. Mikor Jánossy megtudta, felelősségre vont, de mondtam, hogy másképpen nem tudtam az OAB alelnökeként adott utasítását végrehajtani.

Amikor az első izotóp szállítmány érkezését készítettük elő, a Pénzügyminisztérium adott egy utasítást a Vámhivatalnak, hogy a radioaktív anyagok csomagolásába nem nézhetnek bele, nem vizsgálhatják a tartalmukat szemrevételezéssel. Mikor szállítmányért mentem ráírtam, hogy radioaktív arany és elhoztam, akkor kitört a botrány. A vámosok fel voltak háborodva, hogy aranyat tartalmazó csomagba nem nézhetnek bele. Felhívott a vámparancsnok és kért, hogy szakmai előadást tartsak a vámtiszteknek arról, hogy mi is az a „radioaktív arany”, vagy pláne „radioaktív kolloid arany”, szállítmány. Az Izotópalkalmazási Szakbizottság szaktanácsadóinak ilyen jellegű feladatai is voltak.

Még egy anekdotát hadd mondjak el a radioaktív anyagok szállításáról. Az izotópokat az Akadémia gépkocsijaival szállítottam, a sofőrök között rögtön elterjedt hogy ez sugárveszélyes anyag. Hiába mondtam nekik, hogy ne izguljanak, én fogok elsőnek elfutni, ha baj van ez őket nem vigasztalta. Előfordult, hogy kivittek a repülőtérre és hazajöttek üresen, mert nem voltak hajlandók az izotópokat befogadni a gépkocsijukba. Mit tehettem, rendeltem egy taxit, betettem a csomagot, beültem és bejöttünk az Üllői út közepéig, mert nem volt több pénzem. Félreállítattam a kocsit, kifizettem a fuvart és átszálltam a villamosra. Így fuvaroztam be a szállítmányt az Akadémia pincéjébe, ahol kaptam erre egy helyiséget. Elmondtam Osztrovszki főtitkárnak, hogy ez egy lehetetlen helyzet és valamit tenni kell. Hát valami pénzt kellene adni nekik, mondta. A sugaras munkahelyeken is volt vita akkor, hogy kinek jár veszélyességi pótlék, ami az alapbér 30%-a volt. Hát itt 30%-ot nem lehet adni, adjunk nekik fuvaronként ötven forintot, ami akkor nem olyan kis pénz volt. Ezután aztán törték egymást a sofőrök a radioaktív anyagok szállításáért és talán egy, vagy kettő volt olyan, aki így sem volt hajlandó ilyen szállítmányt vállalni. De nem volt többé ilyen probléma.

Az Akadémiára úgy kerültem, hogy az egyik budapesti műszaki főiskola matematika korrepetitora voltam egyetemi hallgatóként. Így kaptunk egy nevelő szobát egy másik tanártársammal. Amikor a főiskola megszűnt az épület többi részét átalakították lakásokká. Azt az egy szobát, ahol mi laktunk, leválasztották és egy garzonlakást alakítottak ki. A kollegám megnősült és én ott maradtam a garzonlakás főbérlőjeként ebben a nagyon kicsi, 15 négyzetméteres szobában. Amikor 1953-ban végeztem, mint fizikus, és egy évig még a diplomamunkámat készítettem. A végzős fizikusok mind a KFKI-ban akartak elhelyezkedni, köztük én is. Ebben az időben az Akadémián sehogy sem kaptak egy fizikus előadót. A fizikusok közül senki sem akart köztisztviselő, hivatalnok lenni. Az akadémián kinézték azt, hogy a Veresnek van lakása Budapesten, ezért felajánlunk neki egy debreceni állást, amit nem fog elfogadni, és itt marad fizikus előadónak. Pontosan így történt. Ezt persze csak később mesélték el nekem, hogy annak idején hogyan cserkésztek engem be.

A kozmikus sugárzás irányszög-eloszlása című diplomamunkámat a KFKI Jánossy-laborban készítettem. Fenyves Ervin volt a diplomamunka vezetőm. Ott a laborban három darab másfél méter hosszú, körülbelül 5 centiméter átmérőjű GM csővel mértem a kozmikus sugárzás irányszög eloszlását. A csövek elfordításával kisebb, vagy nagyobb beütésszám adódott és a készülék ennek megfelelően kattogott. Ez jól hallhatóan és így hatásosan érzékeltette a kozmikus sugárzás eloszlását. Ezért Jánossy a fontos látogatókat ehhez a berendezéshez is elkalauzolta. Egy ízben, amikor én távol voltam, nem tudta bekapcsolni a berendezést, mert ez nem egy kapcsolóval, hanem több krokodilcsipesszel kellett összekapcsolni a rendszert, hogy működjön. Amikor visszatértem, a prof behívatott magához és azt mondta, hogy „Itt most leül és leírja, hogyan kell bekapcsolni a berendezést!”. Leírtam azt a nyolc-tíz lépést, ami ehhez szükséges. A prof legépeltette a titkárnőjével, és kiakasztatta a berendezés fölé.

Folytak tárgyalások a reaktor dolgában, született is egyezség Jánossy és Schay Géza, a Központi Kémiai Kutató Intézet első igazgatója között, amely szerint a reaktor a KFKI-hez, az izotóptermelés és előállítás, pedig a Központi Kémiai Kutató Intézethez kerül. A KKKI igazgató-helyettese akkor Oláh György, a későbbi Nobel-díjas akadémikus volt. Szóval Oláh György tárgyalta ezt a dolgot, és azt mondta, hogy ezt úgy fogják megoldani, hogy ahol a Veres, ott az izotóp. Elhozzák az intézetbe Verest, meg Ádám Lászlót és itt lesz az izotóp. Erről velem nem tárgyaltak, ezért elhatároztam, hogy nem megyek, és nemet mondtam. Ott maradtam tehát a Straub felügyelete alatt az Akadémián. Ádám László a Központi Kémiai Kutató Intézetbe került és az ő utóda lett később (1958-ban) a Szakbizottság titkáraként Tétényi Pál.

Ezzel az izotóptermelés hovatartozásának kérdése még nem fejeződött be. Elkezdődött az izotóp üzem tervezése és az UVATERV kapta meg a feladatot. Az izotópelosztó laboratóriumot a Rózsadombon akartak megépíteni az épülő a Központi Kémiai Kutatóintézet keretében, amely már az óta felépült és ott működik. Egy szakértői csoport utazott nyugatra azt tanulmányozni, hogy hogyan kell ilyen sugárveszélyes radiokémiai laboratóriumot megtervezni. Hazajöttek és elmondták, hogy egy ilyen nyugati laboratóriumba beszabadult egy patkány, felzabálta az izotópokat és elszennyezte a környéket. Idehaza kitört a pánik, hogy ilyen fontos környékre nem szabad telepíteni izotóp üzemet. Ezért aztán döntés született, hogy a tervet a Szovjetunióban kell konzultálni. 1956 októberében a konzultáción kiderült, hogy az elosztó labort teljesen át kell tervezni. Ez után az OAB úgy döntött, hogy az üzem kerüljön át a KFKI-ba. Ott már úgyis van sugárzó anyag, ott lesz a reaktor is. Így a tervező már a KFKI területére tervezte meg az ideiglenes, de az elosztás mellett a termelésre is alkalmas izotóp üzemet.

Ebben az időben még az Onkológiai Intézetben voltunk, ahová 1957-ben kerültünk. Ennek is története van. 1955-ben egyszer az Onkológiai Intézetbe vittem egy izotópot. Kiderült, hogy csak egy hét múlva fogják használni. Ezért mondtam Bozóky profnak, hogy adjon nekem egy raktárhelységet, ahol addig biztonságosan tárolni lehet. Az V-s pavilon alagsorában kaptam is egy megfelelő helyiséget. Később aztán a prof egyetértésével az összes izotópot ott helyeztem el, amiket addig az Akadémia pincéjében tároltam.

Az 1956-os forradalom leverése után megindult a lerombolt épületek helyreállítása, sokan jöttek Budapestre építeni. 1957, februárjában ott kóválygott a környéken egy vidéki vállalat, amely szintén építeni akart, de nem kaptak munkát. Közben én kerestem annak a lehetőségét, hogy kialakítsak egy laboratóriumot, ebből az alagsori helyiségből az Onkológiai Intézetben. Elhívtam ezt a vidéki vállalatot, és elmondtam nekik, hogy egy izotóp laboratóriumot kellene kialakítani. Addig már rengeteg tanácsot adtunk az izotóp laboratóriumok építéséhez, többek között a Csepelen, Debrecenben, Pécsett és a Straub akadémikus által vezetett Orvos-vegytani intézetben. Szóval az volt a helyzet, hogy kialakítottuk az izotóp laboratórium terveit, elkészítettük a költségvetést, amelyből kitűnt, hogy 77 ezer forintból el lehet készíteni a laboratóriumot. Bementem az Akadémiára, mondtam a pénzügyesnek, hogy 77 ezer forintra van szükség, mert egy izotóp laboratóriumot készítünk. Azt mondta, hogy ne komolytalanodjak, nincs egy fölösleges vasuk sem. Márpedig, mondtam én, ez már készül. Hogy-hogy készül, kérdezte. Úgy, hogy én már kiadtam munkát, mondtam, és már folyik is az átalakítás. Ha nem hiszed, gyere, ülj be a kocsiba, meg fogod látni. Az alagsorban már majdnem minden készen volt, az olajfestést végezték. Végül csökkentették más beruházások költségét 80 ezer forinttal és ezt a munkát, kifizették. Így szereztem akkor pénzt laboratórium létesítésére, másként ez lehetetlen volt.

Így létesült izotóp laboratórium az Onkológiai Intézetben. Egészen 1965-ig ebben a laboratóriumban dolgoztunk. Oda jött az 1959-ben 13 fővel megalakult az OAB Izotóp Elosztó Intézet is, Tétényi Pál igazgatóval, én az intézet műszaki igazgatóhelyettese lettem. 1962-ben az igazgatóság a KFKI területére költözött az ott épült első épületbe, hogy az izotóp üzem építését minél jobban elősegítsük.

Így ment ez a kutatómunkámnál is, az izotópgerjesztéses kutatásoknál, amivel gyorsan a kandidátusi és a nagydoktori címet is megszereztem. Ez akkor nagyon nagy eredmény volt. Ez úgy történt, hogy ott voltak nálam a nagyon nagy sugárforrások. Megrendelték az onkológiai intézetek a daganatos betegségek terápiájához a nagyaktivitású kobaltforrásokat, de nem lettek időre készek a besugárzó helyiségek. A forrás megrendelésszerűen beérkezett, de a laboratórium csak egy év múlva lett kész. Ott álltak ezek a források nálam és soha nem tudtam volna annyi pénzt összeszerezni, hogy egy ilyen forrást saját munkámhoz beszerezzek. Ha már itt vannak, gondoltam, végzek rajtuk vizsgálatokat. Olvastam ezekről a gerjesztéses vizsgálatokról, amit valahol elvégeztek rádiummal és nem sikerült, mert annak kicsi volt a gamma intenzitása, hogy egy ilyen izomér aktvitás jelentkezzen. A KFKI-ban is megpróbálta Keszthelyi Lajos és csoportja, de ők nívóenergiát is akartak meghatározni, s így a forrás - target közötti nagy távolság miatt nem tudtak izomer-aktivitást mérni. Engem meg minél egyszerűbben csak az érdekelt, hogy van-e vagy nincs effektus. Becsomagoltam alumíniumba az indiumot és kadmiumot, az egyiknek négy és fél órás, a másiknak negyvenkilenc perces felezési ideje van. Beraktam ezeket a kobaltforrásra, aztán kivettem, megmértem és jól értékelhető izomér-aktivitást észleltem. Ennek nemzetközileg is nagy visszhangja volt. Egy hét alatt elkapkodták az erről szóló különlenyomatomat. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség is külön kért tájékoztatást az eredményeimről. Akkor nagyon fontos volt az is, és ez volt ez egyetlen olyan vizsgálati lehetőség, amely választ adhatott arra, hogy kobalt besugárzásnál, sterilezésnél vagy élelmiszer tartósításnál kerülhet-e és milyen mértékű radioaktivitás ezekbe az anyagokba. Ez a vizsgálat bizonyította, hogy ilyen esetekben is csak izomér-aktivitás keletkezik, amely a gerjesztett állapotból a kérdéses izomér felezési idejének megfelelően visszamegy az alapállapotba. Tehát gyakorlatilag nem változik a meg az anyag és az aktivitás mértéke nem számottevő. Ezért volt fontos ez az eredmény a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek és más ENSZ-szerveknek, mint pl. a FAO is.

1964-ben jelent meg a radioaktív izotópokkal kapcsolatos első kormányszintű jogszabály, az izotópok nyilvántartását is szabályozó minisztertanácsi és az annak végrehajtására kiadott egészségügyi miniszteri rendelet. Ezeket a jogszabályokat a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség úgy értékelte, mint a sugárzó anyagokkal kapcsolatos kérdések az akkori kelet-európai országokban legkorszerűbb és legáttekinthetőbb szabályozását. Feladatokat kaptam a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló nemzetközi szerződés végrehajtásával kapcsolatos hazai szabályozások kidolgozásában, majd az első atomtörvény létrehozásában is. Sokat ültünk akkor a törvénnyel kapcsolatos szakmai kérdések előkészítése érdekében elsősorban Gyimesi Zoltánnal és Sztanyik B. Lászlóval. A törvény kidolgozó bizottságot, ha jól emlékszem Eörsi Gyula akadémikus vezette, aki végighallgatta óriási és hosszú szakmai vitáinkat az OMFB székházának tanácstermében, hogy azok eredményei alapján jogi formába önthesse a törvény rendelkezéseit. Ráadásul a vitákban egész más szempontokat vetett fel Gyimesi Zoltán, a KFKI Atomenergia Kutató Intézet Igazgatója, mint Sztanyik B. László, az Országos Fréderic Joliot Curie Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Intézet igazgatója, és megint mást jómagam, az Izotóp Intézet szakembereként. Így a három különböző szakterület hosszú-hosszú vitáinak eredményeként kerekedett ki az első törvényi szabályozás. Nyilván ők is kaptak olyan köszönőlevelet az OAB akkori elnökétől, Pál Lénárdtól, amilyet én is őrzök a fiókomban. A törvény kidolgozásában résztvevő szakértőként végül egy parlamenti páholyban ülve néztük és hallgathattuk végig, ahogyan elfogadja az országgyűlés az első atomtörvényünket. Emlékszem, hogy a parlamenti vitában egy debreceni professzor, országgyűlési képviselő terjesztette azt elő, akivel előtte külön is találkoztunk.